vége.

ugyanolyan áprilisi reggelnek indult ez a mai is mint a többi. demégis minden más volt. hiányzott valami. ma olyan más volt mindenki. az emberek "szürkébbek". és mintha eltűnt volna a világból a mosoly. és akármennyire próbáltam. az én számat sem hagyta el egy apró mosoly sem. már már szinte fájt.
reggel 9óra. felkeltem és minden ugyanúgy történt ahogy szokott. reggeliztem, felöltöztem.
10óra. az emberek még"szürkébbek".:/
kezdem előkészíteni a fekete ruhám. anyu kivasalta az ingem. de még mindig nemtörtént semmi. neméreztem semmit. mintha nemis léteztem volna. "semleges fejjel" csináltam a dolgomat. megnéztem az emaileket, facebook stb.
11óra. az emberek már már "feketék". egy csöppnyi szín, egy csöppnyi mosoly sincs e napon.:(
beültem a kocsiba. és elindultunk. elbambultam. és csak azt vettem észre, hogy bent állok egy kis helyiségben. minden tele virággal. végre egy kis szín. egészen vidám kis háznak tűnt. háát jólálcázta magát. merthogy ez a legszomorúbb, a legrosszabb ahova csak kerülni lehet. körülnéztem. mindnhol ismerős és ismeretlen arcok. úgy kb 200-300. (és most nemtúloztam)
gondolatban megint elkalandoztam. azt sem tudtam mivan. komolyan, mintha hülye lettem volna. percek teltek el így. mindenki sírt már szinte. én meg olyan rosszul éreztem magam. nemtudom miért de egyszerűen egy könny sem jött ki a szememből. talán még felsem fogtam egészen addig amíg...
2ember. egy koporsót hozott be a ravatalozóba. mikor megláttam. készvége. úgy elkezdtem sírni mint még talán eddig soha. féltem. nemis mertem senkire sem ránézni. nemtudom miért, hiszen szinte mindenki sírt. deén lehajtottam a fejem és csak sírtam. azt figyeltem, hogy a könnyem hogy potyog a földre... nemhittem el. hogy abban a "dobozban" te vagy.! te.
nagynehezen megnyugodtam. de még mindig lehajtott fejjel álltam. gyengének éreztem magam. üresnek.
bejött a pap. és hozzálátott. az egész életed elmesélte. minden fontos dolgot elmondott. "1988. megszületett a kis Balázska". aztán elmondta hogy hovajártál suliba meghogy holdolgoztál és végül... hogy volt egy hobbid. ami mindig megnyugtatott ellazított. és ilyenkor igazán szabadnak érezted magad. ez volt a motor. és kigondolta volna hogy ami a szabadságot, az "életet" jelentette számodra, egy március 22.ei napon ez lesz a végzeted?! a pap nagyon részletesen mesélt el mindent. elmondta hogy a munkahelyedre indultál és hogy nemis sejtetted hogy a Dombóvári uton már a halál leselkedik rád. és megtörtént a baj. "talán már azt sem érezted, hogy mennyien kűzdöttek az életedért...Balázs ekkor már az élet és a halál között volt. de a halál keze erősebb volt... elvette tőlünk azt akit a legjobban szerettünk"...- és ennek a mondatnak a hallatán megint sírni kezdtem.
"és most kísérjük el Balázst az utolsó útjára" kimentünk. az emberek kisírt szemmel jöttek ki a ravatalozóból. nagyon sokan voltunk. kisgyerekek. öregek. mindenki aki szeretett.
ekkor már elő volt készítve a gödör. ahol örökké nyugodni fogsz. mikor beleemelték a koporsód és elkezdték rádobálni a földet... az a hang...sosem felejtem el. nemtudtam visszafojtani a sírást. az a pillanat. hallottam ahogy a föld "kopog" borzasztó volt. és még most sem hiszem el, hogy ez veled történt. veled aki olyan erős és vidám és kedves és fiatal volt. és te hittél bennem. és mindig mondtad, hogy milyen okos vagyok. éshogy valaki. lesz belőlem. éshogy sose adjam fel. te bátorítottál mindig. és mikor bántott valaki te megvédtél. hiszen kicsikoromtól ismertél. és olyanok voltunk mint a testvérek.
amíg élek addig minden nap gondolni fogok rád. és nemfoglak elfelejteni. nem engedhetem meg magamnak hogy elfelejtselek:'(
olyan más lesz nélküled. olyan csönd. hiányzik az a zsongás ami mindig körülötted volt. az a vidámság. de sajnos ezek már csak emlékek...:(:(


hááthh.muszáj volt kiírnom magam. köszönöm, hogy meghallgattál. lenne még mit írnom de mennem kell. holnap már suli. bár nemhiszem hogy tudok majd aludni.