elegem van már abból, hogy folyamatosan az általam normálisnak vélt embereket vesztem el. annyira naiv vagyok. próbálok mindenkihez egyformán viszonyulni. mikor megismerek valakit mindig megadom neki az esélyt, hogy bebizonyítsa, valójában rendes ember. még akkor is ha kevésbé szimpatikus az illető.. és végül mindig ezért koppanok nagyot. hát legyen. ezentúl hinni fogok az első megérzésemben. én nem értem, hogyha valaki normálisan próbál viselkedni vagy egy kicsit is jólelkű, akkor miért kell ezzel visszaélni?! és nem. most nem magamat akarom isteníteni, hogy én mekkora egy szent vagyok, de azért tudok mérlegelni és megtudom magamat állítani mielőtt még elvetném a sulykot. de hát oké. nem vagyunk egyformák. és én ezt el is fogadom.. talán csak én változok.. a lényeg ami lényeg. meg kéne próbálni egy kicsit megérteni a másikat és nem csak elvárni, hogy téged értsenek meg. és néha ehhez el kell engedni a saját szabályainkat. más ember. más felfogás.
ez a kis betegséget, - ami a napokban utolért- leszámítva, kicsattanok a boldogságtól:) minden napom tökéletes. jobb nem is lehetne.:))) barátnőimmel meghalunk a röhögéstől.. mindig történik valami.. szünetekben kémkedünk a kiszemelteink után és stb..:))) mikor haza megyek és megkérdezik 'milyen napod volt?' mindig azt mondom nagyon jó.. ma is sokat nevettem.:)) tényleg imádom az életem és mindenkit körülöttem:)))
megcsókolt.hosszasan.a végén pedig feltette a kérdést: 'mit éreztél?'. azt feleltem, semmit az ég világon meg, hogy extrábbra emlékeztem.. habogtam össze vissza, mindent mondtam amit ilyenkor témaelterelésnél bevet az ember... csak elmentem egy szó nélkül. és mikor végre egyedül maradtam a gondolataimmal és az emlékeimmel, talán valami olyasmi érzés tört rám, mint mikor az ember ejtőernyőzik..persze még nem próbáltam, de az lehet legalább ennyire euforikus...mikor érzed, hogy az adrenalin pumpál az ereidben..remegett a lábam. hát mi ez ha nem az a bizonyos szere...? leírni is nehéz.
